Halihó!

Hát, megint rám jött a tíz perc. Annyi alatt legalábbis biztos végig lehet olvasni ezt a Harry Potteres novellát. Figyelmeztetések?

1. 12-es karika van rajta, biztos ami biztos.
   
2. Fura hangulat!
   
3. Kissé elvont gondolkodás!
   
4. Első korszak beli szereplők! (tehát Harryék előtti)
   

Ennyi volna. Nem is igazán akarom húzni a szót. A cím Váratlan ütések. Az író én, tehát Vera, esetleg írói nevemen Leronas, vagy szerepjátékból Yan, Ruby, Siliern, Kamen... Kinek mi tetszik, lehet használni őket.  Helyszín: Azkaban.

Váratlan ütések

Sirius csendesen dúdolgat az orra alatt, miközben kifelé bámul a cella rácsai mögül. Egy régi nótát énekel, olyant, amit még iskolás korában tanult.

Ennél a gondolatnál megtorpan egy pillanatra. Hány év is ez? Azt tudja, hogy húsz éves volt, mikor bebörtönözték. Azt is, hogy akkor már hét éve ismerte ezt a dallamot. De az, hogy voltaképpen mióta van itt… Fogalma sincs. Talán két éve? Három? Ki tudja. Itt lehetetlen megkapaszkodni az időben, képtelenség számolni a napokat. Egyedül a napi négy – kétszer egy és egyszer kettő – szelet száraz kenyér segített tájékozódni a napok egyenletes hömpölygésében.

A nap itt nem sütött, nem lehetett figyelni, hogyan kél és hogyan nyugszik. Szinte kezdte elfelejteni, milyen gyönyörű a bíborszínben játszó alkonyi ég. Csak az éjszakák sötétjét ismerte már. Nincs semmi. Semmi, csak a csönd és az üresség. A némaság, a szív borzalmas fájdalmainak hallgatása.

Folytatja a dúdolást. Valahogy fáj minden. Kegyetlenül szúró érzés minden levegővétel. A mellkasa összeszorul, ahogyan lépteket hall. Össze az izgalomtól. Felpattan, és a rácsokhoz siet. Ahogy kiles, látja, hogy új rabot hoznak. Egy fekete hajú férfi érkezik a két őr között, lehajtott fejjel.
- Ide hozzák? – kérdi kíváncsian leskelődve. Az őr csak biccent, míg a rabnak fehér vonallá préselődik a szája, már amennyire oldalról látni.

Csattogás. Zörgés. A zár kattanása. Egy fáradt sóhaj. Egy test puffanása, amint a földre rogy.

Valahol ismerősek a zajok. Nem ő az első fogolytársa, de valószínűleg nem is az utolsó.

Itt gyilkosok voltak. Kegyetlen gazemberek. Olyanok, akik általában buta, gyáva férgek voltak, és két napig sem bírták itt. Gyengék voltak. Holnap már ez is sírva fog könyörögni és a rácsokat rázza majd. Utána elcsendesedik, és maximum két hét múlva már temethetik is.

Éppen, ahogyan a többit. De vajon ki is ő? Addig volna jó megtudni, amíg magánál van, lehetőleg az első dementorhadjárat előtt.

Sirius a másik rabra tereli a figyelmét, és meglepődve veszi észre, hogy nincs halk zokogás. Nincs szipogás, nincs ideges motyogás, sőt, úgy összességében hiányoznak az elkeseredettség hangjai.

Lassú léptekkel a cella oldalához sétál, és leül, szemben a másikkal.
- Ne bámulj, Black – hallatszik a morgás pár perc csend után, mire Sirius összerezzen.
- Piton? – nyögi döbbenten. Oké, ha belegondol, nem tűnik lehetetlenségnek, sőt, kimondottan valószínű volt, hogy a mardekáros előbb-utóbb az Azkabanban fogja végezni, mégis furcsa ismerőst látni ezen a helyen.
- Remélem meg sem fordult a fejedben, hogy beszélgetni fogok veled, ugyanis eszem ágában sincs. – Ezek tipikusan pitonos szavak voltak. Pitonos gúny, lenézés. Mégis, valami fáradt lemondás csengett az oly ismerős hangban. Valami olyan, amit abból a szájból még soha életében nem hallott.

Csak felsóhajt.
- Egy cipőben járunk, Piton – motyogja, mire a másik férfi felhorkan.
- Nem. Te egy szánalmas áruló vagy Black. Elárultad a barátaidat. Én senkit nem árultam el, talán csak önmagamat. – Megvetően köpi a szavakat, Siriusban pedig fellobban a düh, ami arra készteti, hogy tökéletes erővel szólaljon meg.
- Semmit sem tudsz, Piton. Ne ártsd bele magad olyan dolgokba, amiről fogalmad sincs. – A mondatok fájdalomtól torzult sziszegéssé olvadnak, de az egykori mardekáros érti őket. Csupán felvonja a szemöldökét.
- Magyarázd el! – Parancsnak tűnik, de a férfi hangja önmagához képest szinte lágynak hangzik. Ez egy kérés, ez tisztán kiviláglik, Siriusnak viszont semmi kedve elmondani az összes gyilkosan szúró részletet.
- Hosszú történet – vonja meg a vállát. Persze ez nem elég ahhoz, hogy lerázza Pitont.
- Van időnk, Black, ebben teljesen biztos vagyok, noha neked biztos nagyobb gyakorlatod van az idő múlásának mérésében – gúnyolódik, és kissé megüti az az üres tekintet, amit válaszként kap.
- Itt lehetetlen mérni az időt, Piton. Egyáltalán nem tudom, hány óra lehet, se azt, hogy milyen napszak, nap, hét, hónap, de még csak azt sem, milyen év van most. Mióta vagyok itt? – kérdi, szinte esdekelve. Ez megremegteti az újonnan érkezett fogoly lelkét. Hát ilyen könnyű elveszteni mindent, ha itt van az ember? Három hónap, és Sirius Blacknek már arról sincs fogalma, hogy vajon milyen évet írunk?
- Három hónapja – suttogja. Nem bír hangosan beszélni. Furcsa hangulat lengi körbe őket: két ember, akik világ életükben utálták egymást, most egymással szemben ülnek a börtönben, egy faramuci sorsközösségen osztozva.
- Nem lehet – leheli rémülten Sirius. Merlin, ó, te jóságos Merlin, ez a végeláthatatlan időszak mindössze három hónap volt? Három szerencsétlen hónap?!
- Évtizedeknek tűnik – nyögi összeszoruló torokkal, de a várhatóval ellentétben nem rántja el a fejét, hanem továbbra is Pitont bámulja.
- Hát ennyire borzalmas? – kérdi még mindig csak súgva a férfi. Persze, nem voltak tévképzetei, de soha, soha életében nem látta Blacket ennyire fájdalmasan gyengének. Elesettnek. Reményvesztettnek. Mintha… Mintha itt tényleg eltűnne az idő. Mintha tényleg éveknek tűnne minden hónap. Mintha tényleg ez lenne minden emberi létezés legidőtlenebb formája.
- Borzalmasabb, mint azt valaha el tudtad volna képzelni. De nem sokára a saját bőrödön tapasztalod majd, ne aggódj. – Nincs meg az elégtétel érzése. Pedig arra számított, hogy majd gúnyosan elvigyorodik, és telve lesz elégedettséggel, mikor Piton végre rács mögé kerül. Kívánta , hogy Piton rács mögé kerüljön. De három hónap – és még mindig alig bírja elhinni, hogy csak három hónap – rabság után képtelen többé ezt kívánni bárkinek is. Ez egy olyan módja a büntetésnek, aminél nem létezik kegyetlenebb. Ő legalábbis még nem találkozott vele.

Hidegség járja át a porcikáikat. Sirius pontosan tudja, mi következik, Perselus azonban kissé remegve igyekszik kinézni, hogy mégis mi van most.
- Most kapunk enni. Nehogy megkérdezd, milyen alkalomból: vagy reggeli, vagy ebéd, vagy vacsora. De persze az is lehet, hogy csak szimplán kínozni akarnak minket egy kicsit. Egy kis rossz emlék itt, egy kis rossz emlék ott… Egy-két eltűnő boldogságdarabka… Szokj hozzá. Néhány hét, és egy pozitív érzésed sem lesz – ígéri fáradt hangon Sirius, majd elhallgat, és a megszokott zajokra figyel. Hörgés hallatszik, majd egy kicsit elmúlik a hideg, ahogyan egy ezüstös fénycsóva elhalad a cellák előtt. Egy őr kinyitja az ajtókat, és beengedi a dementorokat.

Az új fogoly halkan nyög, ahogyan a fájdalmas emlékek megtámadják, az egykori griffendéles viszont már szinte kívülről képes figyelni azt az őrületet, amibe zuhan. Elképeszti, mire képes az emberi agy: kívülről nézni, ahogyan élete legszörnyűbb perceit éli át újra és újra, mindezt úgy, hogy csak picike nyilallásokat érez a mellkasában, nem pedig azt az elementáris erővel támadó fájdalmat, ami eleinte dúlt benne.

Lélegzetelállító élmény.

Aztán hirtelen az egész eltűnik, és ismét a cella valóságában találják magukat, ahol az auror belök nekik egy-egy szelet kenyeret és egy-egy korsó vizet. Piton az első kábulat elmúltával ráveti magát a szánalmas vacsorára, amiről ő magabiztosan tudja, hogy az. Nem reggeli és nem is ebéd. Ma délelőtt még házi őrizetben volt, ugyanis az volt a kívánsága, hogy az utolsó rendes ebédjét elfogyaszthassa otthon, a saját asztalánál, a saját székén, a jól ismert konyhában. Búcsúzás volt az, méghozzá nem is akármilyen.

Örök búcsúzás mindentől, ami a valósághoz kötötte őt.

Sirius csendesen figyeli, hogyan tünteti el a másik férfi a száraz kenyérszeletet, és kissé elhúzza a száját. Jól emlékszik az érzésre: jöttek a dementorok, az auror ételt adott. És nem számított, milyen ételt, csak az volt fontos, hogy ehessen végre. Fiatal, életerős teste követelte a táplálékot, még akkor is, ha az abból származó energiát nem tudta hol felhasználni. Akkor is akarta. És egy szelet kenyér messze nem volt elég, hogy ezt a kezelhetetlen fél-éhséget csillapítsa. Ezért hát megköszörüli a torkát, és a rácshoz löki a tányérját.
- Tessék. Nekem nem kell – motyogja, mire Piton értetlen szemekkel pillant rá.
- Ha minden étkezésnél csak néhány szem kenyeret kapunk, neked jelentősen nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Rendesen reggeliztem és ebédeltem is – oktatja ki a másik férfit, mire az vállat von.
- Három hónap alatt a szervezet hozzászokik, hogy csak ennyi van. Megtanultam megszokni az állandó éhességet, de emlékszem, milyen rossz volt először, hogy a testem igenis az akarta, hogy a megszokott energiamennyiséget vigyem be és persze adjam le. – Az volt az állandó gyomorkorgás és a szüntelen járkálás időszaka. De elmúlt, idővel minden elmúlik itt. Ő csak segíteni akart egy kicsit az egykori mardekárosnak, hogy könnyebb legyen ez a kezdet.
- Köszönöm – mormogja a férfi, majd átnyúl a két rács között, és elveszi a felajánlott kenyeret. Sirius nem szól többet, csak nézi régi ellenfelét, és rájön, hogy nem akarja, hogy Piton meghaljon. Nem, most, hogy végre van valaki, akit ismer, valaki, akiről nem csak annyit tud, hogy ismeri a nevét, azt akarja, hogy végre ne változzanak meg a dolgok. Senkivel sem beszélt. Senkinek sem segített. Senkinek sem magyarázkodott. Egészen eddig. Jó érzés, hogy nincs egyedül, hogy valaki olyannal ül szemben, aki ismeri az életében szereplő embereket. Még az is elképzelhető, hogy elmeséli majd neki a történetét.

- Azt mondják, a rabok már néhány hét után megőrülnek – jegyzi meg halkan Perselus kíváncsi felhanggal. El sem tudja képzelni, Black miért nem jutott még erre a sorsra.
- Vannak, akik valóban. Meg vannak olyanok is, akik már akkor is őrültek, amikor bekerülnek. Azt hiszem abból van a legkevesebb, aki olyan, mint én. Én ugyanis azért vagyok még mindig épelméjű, mert nem tettem semmit – válaszol Sirius, és halk horkantással veszi tudomásul Piton felvont szemöldökét.
- Ugye tudod, hogy azért kerültél börtönbe, mert megöltél tizenhárom embert? – kérdi, miközben újragondolja azt az elképzelését, miszerint a másik férfi nem őrült. Mi az, hogy nem tett semmit? Még ha a gyilkosságot nem is vesszük figyelembe: elárulta a legjobb barátját! Ez semmi?
- Azért kerültem börtönbe, mert azt hitték, hogy megöltem tizenhárom embert. – Nem mindegy.
- Figyelj, az tény, hogy ott annyi ember meghalt. Beleértve az egyik legjobb barátodat, Peter Pettigrew-t is, szó… - magyarázna Piton, de a legkisebb Tekergő említésére Black őrült dühvel felpattan.
- Ki ne mondd még egyszer azt a nevet! Nem akarok hallani többé arról a mocskos patkányról! – vicsorogja.
- Miért? – kérdi higgadtan Perselus. Semmi értelmét nem látja a férfi őrjöngésének, de ha nem válaszolna, minden bizonnyal csak a börtön számlájára írná. Nem, nem őrült, á, teljesen épelméjű, valóban.

Sirius idegesen fúj egyet, és eltöpreng, hogy hol is kellene elkezdenie a történetet. Elvégre ez nem olyan valami, amit pillanatok alatt el lehet magyarázni, ez egy bonyolult és összetett dolog. Olyan valami, amihez az összes részt ismerni kell, mert egy-két hiányossággal lehetséges mindent másképpen értelmezni.
- Mennyit tudsz az egész ügyről? – kezdi végül egy kérdéssel. Elvégre így talán kevesebbet kell majd elmondania, kevesebb égető tüskét kell elviselnie.
- Trelawney jóslatáról tudok, amit a Nagyúr Potter kölykére vonatkoztatott. Emiatt Potterék Fidelius alatt elbújtak, megtettek téged titokgazdának és te pedig elárultad a hollétüket Neki – foglalja össze a férfi röviden. Azt nem kívánja részletezni, hogy ott volt, amikor Lucius kihallgatta a jóslatot, majd akkor is, mikor továbbadta azt Voldemortnak. Pedig talán tehetett volna ellene. A szőke férfi nem volt meggyőzhetetlen, nem szolgálta teljes odaadással a Nagyurat: pusztán a hatalom volt az, ami megragadta.
- Addig tudod jól, hogy Fidelius alatt rejtőztek el. A titokgazda azonban nem én voltam – motyogja Sirius megtörten. – De mégis én vagyok a hibás.
- Ezt nem értem – ráncolja össze a homlokát Perselus. – Egyrészt, ha nem te, akkor ki? Másrészt pedig ha tényleg nem te voltál, akkor miért volna a te hibád?
- Tudod, arra építettem, hogy Voldemort azt fogja feltételezni, mint mindenki más: hogy én leszek a titokgazda, mert bennem bíznak a legjobban, én állok a legközelebb Jameshez. – Istenem, mekkora kín kimondani a nevét! Mekkora fájdalom önti el, egyetlen név felidézéstől. Gyorsan a háttérbe kergeti a szívét támadó tüskéket, és folytatja. – Éppen ezért úgy döntöttem, nem vállalom el. Bizalmat szavaztam egy másik Tekergőnek, bizalmat annak, aki soha nem bizonyította különösebben, hogy megérdemli. Mégis, tenni akartam valamit, amivel elterelhetem Voldemort figyelmét. Abban a tudatban voltam, hogy a tervem zseniálisan működik, egészen addig a pillanatig, míg meg nem láttam Pettigrew üres lakását. Akkor már tudtam, ki az áruló, de későn jöttem rá.
Sirius nagyot nyel, és elhallgat. Perselus döbbenten mered maga elé. Hát persze! Egy kis alak, aki mindig olyan feltűnésmentesen ácsorgott a kör legeldugottabb részén. Egy kis alak, aki mindig is ijesztően ismerős volt, de sosem gondolkodott el rajta, hogy vajon honnét. Egy kis alak, aki olyan sunyin megbújt az árnyékban…
- Oh. – Csak ennyire telik. Csak a rádöbbenés, a meglepetés egy kis hangja csúszik ki a férfi száján. Black egy csuklós, reszketeg nevetést hallat, és Piton ekkor veszi észre, hogy a másik sír. Tétován a rácshoz húzódik, és onnét figyeli régi ellenségét.
- Mesélj most te. Azt mondtad, elárultad önmagad. Miért? – kérdi az egykori griffendéles, noha annyira nem érdekli a válasz. Csak el akarja terelni a figyelmét a saját bebörtönzésének következményeiről. Nem mondta ugyan végig a történetet, de ha Pitonnak van elég esze, úgyis rájön magától.
- Mert beálltam a Sötét Nagyúr seregébe. Ennyi épp elég árulás önmagam ellen – húzza el a száját, mire Black felhorkant.
- Már megbocsáss, de sosem voltál az a hű-de-jólelkű egyén, szóval még mindig nem értem. – Mi egyszerűbb, mint felvetni a jól megszokott gúnyolódást? Mi lehetne könnyebb, mint visszatérni a diákévekbe, vissza a Roxfortba?
- Sosem ismertél, Black. Soha nem is fogsz – vonja meg a vállát Perselus, mire Sirius felhorkant.
- Te magad mondtad, hogy van időnk – emlékezteti a másik férfit. Amaz csak egy újabb vállvonás kíséretében válaszol.
- Hiába mondanék el neked mindent magamról. A szavak nem változtatnának meg semmit – közli, aztán nekidől a kettejük celláját elválasztó rácsnak.

- Tudod, nem hittem volna, hogy végül itt fogunk kikötni – mormogja. Sirius részéről újabb horkantás érkezik.
- Hiába, senkinek sem fordult meg a fejében, hogy Azkabanba kerülsz – vigyorog rá gúnyosan. – De boldog vagyok, hogy így alakult, elvégre kinek örülnék jobban nálad?
Piton egy halk, nevetésre emlékeztető hangot ad ki magából, jelezve, hogy értékeli az iróniát. Na, igen. Ha a börtönőröknek az volt a célja, hogy még azt is utálják, ahogyan összekerülnek, kétségkívül elérték a céljukat. Bár…
- Tudod, annyira azért nem szörnyű, hogy téged foglak hallgatni életem végéig. Rosszabb is lehetne – vigyorodik el gunyorosan. Black egy pillanatig értetlenül bámul rá, láthatóan azon töprengve, hogy neki vajon elég volt-e egy dementortámadás, hogy megzápuljon az agya, végül halkan felnevet. Ő is odavánszorog a két cellát elválasztó rácshoz, és nekidől.
- Itt fogunk megposhadni, és közben veszekedhetünk, hogy vajon a Griffendél vagy a Mardekár a rosszabb – kuncog. Piton megforgatja a szemét, majd ő is felkuncog.
- El tudsz képzelni ennél abszurdabb helyzetet? – teszi fel a kérdés, mire Siriusból kitör a nevetés, és megrázza a fejét.
- Nem, nem igazán.

Mielőtt Piton bármit is szólhatna, újabb léptek csendülnek a folyosó végéből. Mindketten felpattannak, és a celláik ajtajához sietnek. Néhány pillanattal később öt aurort pillantanak meg, és egy bírósági tagot. Értetlenül összenéznek, és Sirius szíve reménykedő dobolásba kezd, mikor az ő ajtajánál állnak meg. Az egyik auror elővesz egy kulcscsomót, majd a minisztériumi emberre pillant, aki ünnepélyesen megköszörüli a torkát, majd elővesz egy pergament, és olvasni kezd.
- Sirius Orion Black ügyét újravizsgáltuk. Minden körülményt figyelembe véve a bíróság nem változtatta meg eredeti döntését. Azonban egy medimágusi jelentés után átgondoltuk a határozatot. Sirius Orion Blacket veszélyesnek ítéltük a varázslótársadalom számára, és – figyelembe véve, hogy az Azkabanban való raboskodás eredménytelennek bizonyult – ezennel méreg általi kivégzésre ítéljük.

Döbbent csend. Sirius nem bírja felfogni, amit hall. Halál… Halál... HALÁL!

Nyílik a cella ajtaja. Két auror lefogja a férfit, aki észre sem veszi, hogy kapálózik. Egy harmadik leönt a torkán valamit. Csak egy percig tart az egész. A következő pillanatban az egykori griffendéles teste tompa puffanással a földre zuhan.

Perselus pedig csak döbbenten figyeli, ahogyan az aurorok és az ítélethirdető elhagyják a helyszínt. Lassú léptekkel a középső rácsfalhoz sétál, majd térdre csúszik. Sirius Black sötétkék szemeinek üressége örökké kísérteni fogja az álmaiban.

Vége

Ha boldoggá akarsz tenni, igazán hagyhatnál valami nyomot ^^"

Pápá!

Vera :)