Üdv mindenki! ^^
Tyű, mennyi minden történt azóta... Első sorban például rájöttem, hogy egy másik blogkezelő nekem jobban megy, így a blogom elköltözik, a http://leronascarpe.blogspot.com címre. Ott várok mindenkit, a megújult, megváltozott énemmel egyetemben :)
Mialatt én külföldön voltam, a szerepjátékos karakterem a betegszobában feküdt, ugyanis belelépett egy elhagyott rúnába. 23-án, szombaton este 10 óra felé pedig szívleállása volt. Ez a rövid valami azt akarja bemutatni, hogy mi is történt, mialatt úgymond halott volt.
Találkozni valakivel. Valakivel, aki mond valamit. Valamit, ami segít megbékélni mindennel. Mindennel, amivel valaha küzdöttél.
Ismét magánál van egy kicsit. Érzi, hogy valakik motoszkálnak körülötte, talán Kam és Lil azok. Aztán hirtelen kezdi magát nagyon furcsán érezni. Tompa minden, de aztán hirtelen kiélesedik a világ. Felpattan a szeme, ajkait egy fájdalmas hörgés hagyja el, majd minden megszűnik.
Fehér fényt lát. Ragyogó, vakító fényt. Viszont érzi, hogy létezik, hogy körbe tud nézni, tud mozogni. Tesz egy-két tétova lépést előre. A fejében mindenféle gondolatok keringenek, de a legfőbb, hogy hol lehet, és mi történik. A tudata peremén egy női hangot vél hallani, talán Lilt, de csak egy másodpercre. Aztán ismét csend.
Viszont... Valaki feltűnik a fényben, egy alak. Egy szívbemarkolóan isme...
- DRAGAN! - kiált fel teli tüdejéből a fiú, és a férfi felé rohan. Ennek a helynek talán nem is nevezhető valaminek a közepén találkoznak össze, és Yan ömlő könnyekkel zuhan lelki apja karjai közé.
- Dragan... - suttogja hitetlenkedve, és szorosan a férfibe kapaszkodik. Könnyeinek nem tud megálljt parancsolni, azok megállíthatatlanul csorognak le az arcán.
- Istenem, Yan, annyira örülök, hogy láthatlak - Ezek a szavak már Dragan szájából hangzanak el.
- Én... is... - motyogja Yan a zokogástól elfúló hangon. Pár perc múlva megnyugszik, és elhúzódik a férfitól, aki gyengéden az arcára helyezi a kezeit.
- Nincs sok időnk, Yan. Csak egy-két dolgot kell mondanom. Az első: élvezd az életed, amíg teheted, hagyd a múltat. A második, hogy légy nagyon erős, bármivel is kell megküzdened. A harmadik pedig... -Dragan arcára meghatott mosoly ül ki. - Nagyon büszke vagyok rád, fiam. - Yan tekintete ismét megtelik könnyekkel.
- Sosem felejtelek el, apa... - suttogja, majd egy utolsó öleléssel eltűnik ez a furcsa, tudattalan hely, és ismét érzi, hogy a betegszobai ágyon fekszik. A körülötte zengő hangok kavalkádjának kíséretével süpped új álomba.
Halihó!
Így, késő este, biztosan sok értelmes dologról leszek képes írni. De hiába, mivel most itt vagyok, és muszáj írnom valamit. Szeretek gépelni. Főleg azzal a tudattal, hogy most nem kell házit írnom, miután befejezem. Na, igen, mostanában sokszor le vagyok maradva a dolgaimmal, és van, hogy így fél tizenegy tájban állok neki valami házinak. Kikészít az év végi hajtás, és ráadásul nem is minden jött össze úgy, ahogy akartam.
Tegnap írtam egy fizika és egy irodalom TZ-t [témazáró, ha valaki nem ismerné], amiből az első egész jól sikerült, a második viszont egy gigantikus karó lesz. Oké, lehet, hogy jóindulatú lesz az ofőm, és kettest ad rá. Majd meglátjuk. Pedig egyébként jó vagyok irodalomból, de olyan szinten rosszul voltam, hogy nem igazán jött össze a dolog. Meg tegnap még egy föci egyest is kaptam. Ma meg írtam egy (szerintem) kettes vagy hármas ének TZ-t.
Szóval iróniától eltelve kijelenthetem, hogy igazán remek hetem volt. Ráadásul rátett egy lapáttal, hogy egész héten nagyon rosszul éreztem magam. Azt hiszem, valamilyen betegség lappang bennem. És időnként fogja magát, és tombol egy sort. Hát, igen, ez van. Pl. irodalom dogánál is ez volt a legnagyobb gond. Pedig nagyjából tudtam az anyagot, ha oké lettem volna, szerintem összefirkáltam volna egy négyesnyit, de így...
Na, kipanaszkodtam magam :) Valahol muszáj volt, és a blogom még mindig jó feszültséglevezetésre ^^" Akár át is térhetnék valami más témára.
Csak az a baj, hogy nem igazán tudom, mit is tudnék írni...
De már meg is van! Mesélgetek a jövőképeimről ^^
Sokat szoktam gondolkozni rajta, milyen is lesz a jövőm. Hogy mi hogy fog működni az életemben, ha minden a terveim szerint alakul. Hogy mik is ezek? Nos, érettségiig nagyjából a következő a lista:
- letenni egy angol középfokút, esetleg egy németnek is nekiugrani
- letenni infóból az előrehozottat tizenegyedikben
- ha az info nem számít mégsem természettantárgyból, keményen nekiugrani a biosznak és a fizikának, mert akkor azok közül akarok az egyikből
- megpróbálni befejezni legalább egy, Harry Potter világtól elszakadt regényt, azt elküldeni kiadónak (óriási dicsőség lenne, ha ki is adnák egy könyvemet még érettségi előtt...)
- befejezni a tekergős sorozatomat (erről olvass lentebb)
Nagyjából ennyi a terv a következő évekre. Ha letettem az érettségit, irány
a., Zamárdi
b., Budapest
Ha a.,:
Zamárdin belül a Hajózási OKJ képzésre menetelnék. A lényege nagyjából ez:
Ha sikerül megvalósítani ezeket a terveket, még úgy két évig itthon maradok, hajózgatok a Balatonon, aztán irány a tenger, és onnéttól nincs megállj. Ha minden így sikerül, ötven éves koromig csinálom ezt, aztán visszavonulok egy eldugott kunyhóba egy erdő szélén :P Vagy legalábbis valami hasonló helyre. A lényeg, hogy a lehető legkevesebbet kelljen emberek között töltenem, hacsak azok nem a barátaim vagy a rokonaim. Öregkoromat pedig a tapasztalatok felhasználásával regényírásra fordítanám. A legszebb halál lenne elaludni egy kézirat mellett, öregen, és többé nem ébredni fel. Nem is tudok olyat elképzelni, ami ennél békésebb és tetszetősebb befejezése lenne a földi létnek.
Ha b.,:
Ha a hajózás nem jön össze, irány Pest, OKJ-s informatikusképző. Mivel az alapoktól kezd, nem lenne gondom, és mivel érdekel az informatika, szívesen is foglalkoznék ezzel. Szóval hülyére keresném magam (^^" amúgy nem tudom, mennyit keres egy informatikus, de azért a jókat keresik szerintem, egy ilyen világban, ahol ekkora szerepe van a technikának...), és nekiindulnék az utazásnak. Körbejárnám a világot, legalábbis akkora részét, amekkorát csak lehet, aztán irány haza. Ha egy mód van rá, ide, Győrbe. Imádom ezt a várost, és akkor is ez marad a szívem közepe, ha gyönyörű, egzotikus tájakat járhatok be. A vége pedig ugyan az: letelepszek, elbújva az emberek elől, csak a fontos személyekkel tartva a kapcsolatot, és írok. Leírok mindent, amit valaha tapasztaltam, és egy nap elalszok egy kézirat mellett, és nem kelek fel többet.
Hát, igen, elég részletes terveim vannak ^^" De persze még nem száz százalékig biztosak. Ha módom lesz rá, ha nem találok semmi jobbat, akkor hajós leszek. Sosem gondoltam korábban erre, de amikor anyával keresgéltünk az OKJ-sek között, és rátaláltunk, azonnal magával ragadott a gondolat. Imádom a vizet, a természetet és a változatosságot. Tengeri hajósként pedig szerintem lenne részem benne.
A rövidtávú terveim? Nos, rövidtávon, tehát a nyárra azt tervezem, hogy elhívom magamhoz Gaeát, meg megpróbálok valahogy találkozni Lillel is, lehetőleg úgy, hogy az elsőként említett is ott van, tehát hármasban eltölteni valamennyi időt, aztán lesz egy kerti partim, amire osztálytársakat hívok el, lesz egy tábor (de az most kérdés, hogy mi lesz vele), és, talán, ha sikerül megbeszélni, kimegyek Németországba egy hónapra kb. Délutánonként bébiszitterkedni, még szép :P Igaz, nem bébi egyik sem, szerintem már a kisfiú is legalább másodikas, bár nem tudom. Remek, hogy ennyire ismerem a rokonaimat, nem?
Na, nagyjából ennyi rólam meg a tervezett jövőmről. Meglátjuk, a sors miként lesz kegyes vagy kegyetlen velem, és mennyire szabdalja meg a reményeimet. Azért én reménykedem ^^
Ennyit mára :)
Jó éjt!
Vera :)
Halihó!
Hát, megint rám jött a tíz perc. Annyi alatt legalábbis biztos végig lehet olvasni ezt a Harry Potteres novellát. Figyelmeztetések?
Ennyi volna. Nem is igazán akarom húzni a szót. A cím Váratlan ütések. Az író én, tehát Vera, esetleg írói nevemen Leronas, vagy szerepjátékból Yan, Ruby, Siliern, Kamen... Kinek mi tetszik, lehet használni őket. Helyszín: Azkaban.
Váratlan ütések
Sirius csendesen dúdolgat az orra alatt, miközben kifelé bámul a cella rácsai mögül. Egy régi nótát énekel, olyant, amit még iskolás korában tanult.
Ennél a gondolatnál megtorpan egy pillanatra. Hány év is ez? Azt tudja, hogy húsz éves volt, mikor bebörtönözték. Azt is, hogy akkor már hét éve ismerte ezt a dallamot. De az, hogy voltaképpen mióta van itt… Fogalma sincs. Talán két éve? Három? Ki tudja. Itt lehetetlen megkapaszkodni az időben, képtelenség számolni a napokat. Egyedül a napi négy – kétszer egy és egyszer kettő – szelet száraz kenyér segített tájékozódni a napok egyenletes hömpölygésében.
A nap itt nem sütött, nem lehetett figyelni, hogyan kél és hogyan nyugszik. Szinte kezdte elfelejteni, milyen gyönyörű a bíborszínben játszó alkonyi ég. Csak az éjszakák sötétjét ismerte már. Nincs semmi. Semmi, csak a csönd és az üresség. A némaság, a szív borzalmas fájdalmainak hallgatása.
Folytatja a dúdolást. Valahogy fáj minden. Kegyetlenül szúró érzés minden levegővétel. A mellkasa összeszorul, ahogyan lépteket hall. Össze az izgalomtól. Felpattan, és a rácsokhoz siet. Ahogy kiles, látja, hogy új rabot hoznak. Egy fekete hajú férfi érkezik a két őr között, lehajtott fejjel.
- Ide hozzák? – kérdi kíváncsian leskelődve. Az őr csak biccent, míg a rabnak fehér vonallá préselődik a szája, már amennyire oldalról látni.
Csattogás. Zörgés. A zár kattanása. Egy fáradt sóhaj. Egy test puffanása, amint a földre rogy.
Valahol ismerősek a zajok. Nem ő az első fogolytársa, de valószínűleg nem is az utolsó.
Itt gyilkosok voltak. Kegyetlen gazemberek. Olyanok, akik általában buta, gyáva férgek voltak, és két napig sem bírták itt. Gyengék voltak. Holnap már ez is sírva fog könyörögni és a rácsokat rázza majd. Utána elcsendesedik, és maximum két hét múlva már temethetik is.
Éppen, ahogyan a többit. De vajon ki is ő? Addig volna jó megtudni, amíg magánál van, lehetőleg az első dementorhadjárat előtt.
Sirius a másik rabra tereli a figyelmét, és meglepődve veszi észre, hogy nincs halk zokogás. Nincs szipogás, nincs ideges motyogás, sőt, úgy összességében hiányoznak az elkeseredettség hangjai.
Lassú léptekkel a cella oldalához sétál, és leül, szemben a másikkal.
- Ne bámulj, Black – hallatszik a morgás pár perc csend után, mire Sirius összerezzen.
- Piton? – nyögi döbbenten. Oké, ha belegondol, nem tűnik lehetetlenségnek, sőt, kimondottan valószínű volt, hogy a mardekáros előbb-utóbb az Azkabanban fogja végezni, mégis furcsa ismerőst látni ezen a helyen.
- Remélem meg sem fordult a fejedben, hogy beszélgetni fogok veled, ugyanis eszem ágában sincs. – Ezek tipikusan pitonos szavak voltak. Pitonos gúny, lenézés. Mégis, valami fáradt lemondás csengett az oly ismerős hangban. Valami olyan, amit abból a szájból még soha életében nem hallott.
Csak felsóhajt.
- Egy cipőben járunk, Piton – motyogja, mire a másik férfi felhorkan.
- Nem. Te egy szánalmas áruló vagy Black. Elárultad a barátaidat. Én senkit nem árultam el, talán csak önmagamat. – Megvetően köpi a szavakat, Siriusban pedig fellobban a düh, ami arra készteti, hogy tökéletes erővel szólaljon meg.
- Semmit sem tudsz, Piton. Ne ártsd bele magad olyan dolgokba, amiről fogalmad sincs. – A mondatok fájdalomtól torzult sziszegéssé olvadnak, de az egykori mardekáros érti őket. Csupán felvonja a szemöldökét.
- Magyarázd el! – Parancsnak tűnik, de a férfi hangja önmagához képest szinte lágynak hangzik. Ez egy kérés, ez tisztán kiviláglik, Siriusnak viszont semmi kedve elmondani az összes gyilkosan szúró részletet.
- Hosszú történet – vonja meg a vállát. Persze ez nem elég ahhoz, hogy lerázza Pitont.
- Van időnk, Black, ebben teljesen biztos vagyok, noha neked biztos nagyobb gyakorlatod van az idő múlásának mérésében – gúnyolódik, és kissé megüti az az üres tekintet, amit válaszként kap.
- Itt lehetetlen mérni az időt, Piton. Egyáltalán nem tudom, hány óra lehet, se azt, hogy milyen napszak, nap, hét, hónap, de még csak azt sem, milyen év van most. Mióta vagyok itt? – kérdi, szinte esdekelve. Ez megremegteti az újonnan érkezett fogoly lelkét. Hát ilyen könnyű elveszteni mindent, ha itt van az ember? Három hónap, és Sirius Blacknek már arról sincs fogalma, hogy vajon milyen évet írunk?
- Három hónapja – suttogja. Nem bír hangosan beszélni. Furcsa hangulat lengi körbe őket: két ember, akik világ életükben utálták egymást, most egymással szemben ülnek a börtönben, egy faramuci sorsközösségen osztozva.
- Nem lehet – leheli rémülten Sirius. Merlin, ó, te jóságos Merlin, ez a végeláthatatlan időszak mindössze három hónap volt? Három szerencsétlen hónap?!
- Évtizedeknek tűnik – nyögi összeszoruló torokkal, de a várhatóval ellentétben nem rántja el a fejét, hanem továbbra is Pitont bámulja.
- Hát ennyire borzalmas? – kérdi még mindig csak súgva a férfi. Persze, nem voltak tévképzetei, de soha, soha életében nem látta Blacket ennyire fájdalmasan gyengének. Elesettnek. Reményvesztettnek. Mintha… Mintha itt tényleg eltűnne az idő. Mintha tényleg éveknek tűnne minden hónap. Mintha tényleg ez lenne minden emberi létezés legidőtlenebb formája.
- Borzalmasabb, mint azt valaha el tudtad volna képzelni. De nem sokára a saját bőrödön tapasztalod majd, ne aggódj. – Nincs meg az elégtétel érzése. Pedig arra számított, hogy majd gúnyosan elvigyorodik, és telve lesz elégedettséggel, mikor Piton végre rács mögé kerül. Kívánta , hogy Piton rács mögé kerüljön. De három hónap – és még mindig alig bírja elhinni, hogy csak három hónap – rabság után képtelen többé ezt kívánni bárkinek is. Ez egy olyan módja a büntetésnek, aminél nem létezik kegyetlenebb. Ő legalábbis még nem találkozott vele.
Hidegség járja át a porcikáikat. Sirius pontosan tudja, mi következik, Perselus azonban kissé remegve igyekszik kinézni, hogy mégis mi van most.
- Most kapunk enni. Nehogy megkérdezd, milyen alkalomból: vagy reggeli, vagy ebéd, vagy vacsora. De persze az is lehet, hogy csak szimplán kínozni akarnak minket egy kicsit. Egy kis rossz emlék itt, egy kis rossz emlék ott… Egy-két eltűnő boldogságdarabka… Szokj hozzá. Néhány hét, és egy pozitív érzésed sem lesz – ígéri fáradt hangon Sirius, majd elhallgat, és a megszokott zajokra figyel. Hörgés hallatszik, majd egy kicsit elmúlik a hideg, ahogyan egy ezüstös fénycsóva elhalad a cellák előtt. Egy őr kinyitja az ajtókat, és beengedi a dementorokat.
Az új fogoly halkan nyög, ahogyan a fájdalmas emlékek megtámadják, az egykori griffendéles viszont már szinte kívülről képes figyelni azt az őrületet, amibe zuhan. Elképeszti, mire képes az emberi agy: kívülről nézni, ahogyan élete legszörnyűbb perceit éli át újra és újra, mindezt úgy, hogy csak picike nyilallásokat érez a mellkasában, nem pedig azt az elementáris erővel támadó fájdalmat, ami eleinte dúlt benne.
Lélegzetelállító élmény.
Aztán hirtelen az egész eltűnik, és ismét a cella valóságában találják magukat, ahol az auror belök nekik egy-egy szelet kenyeret és egy-egy korsó vizet. Piton az első kábulat elmúltával ráveti magát a szánalmas vacsorára, amiről ő magabiztosan tudja, hogy az. Nem reggeli és nem is ebéd. Ma délelőtt még házi őrizetben volt, ugyanis az volt a kívánsága, hogy az utolsó rendes ebédjét elfogyaszthassa otthon, a saját asztalánál, a saját székén, a jól ismert konyhában. Búcsúzás volt az, méghozzá nem is akármilyen.
Örök búcsúzás mindentől, ami a valósághoz kötötte őt.
Sirius csendesen figyeli, hogyan tünteti el a másik férfi a száraz kenyérszeletet, és kissé elhúzza a száját. Jól emlékszik az érzésre: jöttek a dementorok, az auror ételt adott. És nem számított, milyen ételt, csak az volt fontos, hogy ehessen végre. Fiatal, életerős teste követelte a táplálékot, még akkor is, ha az abból származó energiát nem tudta hol felhasználni. Akkor is akarta. És egy szelet kenyér messze nem volt elég, hogy ezt a kezelhetetlen fél-éhséget csillapítsa. Ezért hát megköszörüli a torkát, és a rácshoz löki a tányérját.
- Tessék. Nekem nem kell – motyogja, mire Piton értetlen szemekkel pillant rá.
- Ha minden étkezésnél csak néhány szem kenyeret kapunk, neked jelentősen nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Rendesen reggeliztem és ebédeltem is – oktatja ki a másik férfit, mire az vállat von.
- Három hónap alatt a szervezet hozzászokik, hogy csak ennyi van. Megtanultam megszokni az állandó éhességet, de emlékszem, milyen rossz volt először, hogy a testem igenis az akarta, hogy a megszokott energiamennyiséget vigyem be és persze adjam le. – Az volt az állandó gyomorkorgás és a szüntelen járkálás időszaka. De elmúlt, idővel minden elmúlik itt. Ő csak segíteni akart egy kicsit az egykori mardekárosnak, hogy könnyebb legyen ez a kezdet.
- Köszönöm – mormogja a férfi, majd átnyúl a két rács között, és elveszi a felajánlott kenyeret. Sirius nem szól többet, csak nézi régi ellenfelét, és rájön, hogy nem akarja, hogy Piton meghaljon. Nem, most, hogy végre van valaki, akit ismer, valaki, akiről nem csak annyit tud, hogy ismeri a nevét, azt akarja, hogy végre ne változzanak meg a dolgok. Senkivel sem beszélt. Senkinek sem segített. Senkinek sem magyarázkodott. Egészen eddig. Jó érzés, hogy nincs egyedül, hogy valaki olyannal ül szemben, aki ismeri az életében szereplő embereket. Még az is elképzelhető, hogy elmeséli majd neki a történetét.
- Azt mondják, a rabok már néhány hét után megőrülnek – jegyzi meg halkan Perselus kíváncsi felhanggal. El sem tudja képzelni, Black miért nem jutott még erre a sorsra.
- Vannak, akik valóban. Meg vannak olyanok is, akik már akkor is őrültek, amikor bekerülnek. Azt hiszem abból van a legkevesebb, aki olyan, mint én. Én ugyanis azért vagyok még mindig épelméjű, mert nem tettem semmit – válaszol Sirius, és halk horkantással veszi tudomásul Piton felvont szemöldökét.
- Ugye tudod, hogy azért kerültél börtönbe, mert megöltél tizenhárom embert? – kérdi, miközben újragondolja azt az elképzelését, miszerint a másik férfi nem őrült. Mi az, hogy nem tett semmit? Még ha a gyilkosságot nem is vesszük figyelembe: elárulta a legjobb barátját! Ez semmi?
- Azért kerültem börtönbe, mert azt hitték, hogy megöltem tizenhárom embert. – Nem mindegy.
- Figyelj, az tény, hogy ott annyi ember meghalt. Beleértve az egyik legjobb barátodat, Peter Pettigrew-t is, szó… - magyarázna Piton, de a legkisebb Tekergő említésére Black őrült dühvel felpattan.
- Ki ne mondd még egyszer azt a nevet! Nem akarok hallani többé arról a mocskos patkányról! – vicsorogja.
- Miért? – kérdi higgadtan Perselus. Semmi értelmét nem látja a férfi őrjöngésének, de ha nem válaszolna, minden bizonnyal csak a börtön számlájára írná. Nem, nem őrült, á, teljesen épelméjű, valóban.
Sirius idegesen fúj egyet, és eltöpreng, hogy hol is kellene elkezdenie a történetet. Elvégre ez nem olyan valami, amit pillanatok alatt el lehet magyarázni, ez egy bonyolult és összetett dolog. Olyan valami, amihez az összes részt ismerni kell, mert egy-két hiányossággal lehetséges mindent másképpen értelmezni.
- Mennyit tudsz az egész ügyről? – kezdi végül egy kérdéssel. Elvégre így talán kevesebbet kell majd elmondania, kevesebb égető tüskét kell elviselnie.
- Trelawney jóslatáról tudok, amit a Nagyúr Potter kölykére vonatkoztatott. Emiatt Potterék Fidelius alatt elbújtak, megtettek téged titokgazdának és te pedig elárultad a hollétüket Neki – foglalja össze a férfi röviden. Azt nem kívánja részletezni, hogy ott volt, amikor Lucius kihallgatta a jóslatot, majd akkor is, mikor továbbadta azt Voldemortnak. Pedig talán tehetett volna ellene. A szőke férfi nem volt meggyőzhetetlen, nem szolgálta teljes odaadással a Nagyurat: pusztán a hatalom volt az, ami megragadta.
- Addig tudod jól, hogy Fidelius alatt rejtőztek el. A titokgazda azonban nem én voltam – motyogja Sirius megtörten. – De mégis én vagyok a hibás.
- Ezt nem értem – ráncolja össze a homlokát Perselus. – Egyrészt, ha nem te, akkor ki? Másrészt pedig ha tényleg nem te voltál, akkor miért volna a te hibád?
- Tudod, arra építettem, hogy Voldemort azt fogja feltételezni, mint mindenki más: hogy én leszek a titokgazda, mert bennem bíznak a legjobban, én állok a legközelebb Jameshez. – Istenem, mekkora kín kimondani a nevét! Mekkora fájdalom önti el, egyetlen név felidézéstől. Gyorsan a háttérbe kergeti a szívét támadó tüskéket, és folytatja. – Éppen ezért úgy döntöttem, nem vállalom el. Bizalmat szavaztam egy másik Tekergőnek, bizalmat annak, aki soha nem bizonyította különösebben, hogy megérdemli. Mégis, tenni akartam valamit, amivel elterelhetem Voldemort figyelmét. Abban a tudatban voltam, hogy a tervem zseniálisan működik, egészen addig a pillanatig, míg meg nem láttam Pettigrew üres lakását. Akkor már tudtam, ki az áruló, de későn jöttem rá.
Sirius nagyot nyel, és elhallgat. Perselus döbbenten mered maga elé. Hát persze! Egy kis alak, aki mindig olyan feltűnésmentesen ácsorgott a kör legeldugottabb részén. Egy kis alak, aki mindig is ijesztően ismerős volt, de sosem gondolkodott el rajta, hogy vajon honnét. Egy kis alak, aki olyan sunyin megbújt az árnyékban…
- Oh. – Csak ennyire telik. Csak a rádöbbenés, a meglepetés egy kis hangja csúszik ki a férfi száján. Black egy csuklós, reszketeg nevetést hallat, és Piton ekkor veszi észre, hogy a másik sír. Tétován a rácshoz húzódik, és onnét figyeli régi ellenségét.
- Mesélj most te. Azt mondtad, elárultad önmagad. Miért? – kérdi az egykori griffendéles, noha annyira nem érdekli a válasz. Csak el akarja terelni a figyelmét a saját bebörtönzésének következményeiről. Nem mondta ugyan végig a történetet, de ha Pitonnak van elég esze, úgyis rájön magától.
- Mert beálltam a Sötét Nagyúr seregébe. Ennyi épp elég árulás önmagam ellen – húzza el a száját, mire Black felhorkant.
- Már megbocsáss, de sosem voltál az a hű-de-jólelkű egyén, szóval még mindig nem értem. – Mi egyszerűbb, mint felvetni a jól megszokott gúnyolódást? Mi lehetne könnyebb, mint visszatérni a diákévekbe, vissza a Roxfortba?
- Sosem ismertél, Black. Soha nem is fogsz – vonja meg a vállát Perselus, mire Sirius felhorkant.
- Te magad mondtad, hogy van időnk – emlékezteti a másik férfit. Amaz csak egy újabb vállvonás kíséretében válaszol.
- Hiába mondanék el neked mindent magamról. A szavak nem változtatnának meg semmit – közli, aztán nekidől a kettejük celláját elválasztó rácsnak.
- Tudod, nem hittem volna, hogy végül itt fogunk kikötni – mormogja. Sirius részéről újabb horkantás érkezik.
- Hiába, senkinek sem fordult meg a fejében, hogy Azkabanba kerülsz – vigyorog rá gúnyosan. – De boldog vagyok, hogy így alakult, elvégre kinek örülnék jobban nálad?
Piton egy halk, nevetésre emlékeztető hangot ad ki magából, jelezve, hogy értékeli az iróniát. Na, igen. Ha a börtönőröknek az volt a célja, hogy még azt is utálják, ahogyan összekerülnek, kétségkívül elérték a céljukat. Bár…
- Tudod, annyira azért nem szörnyű, hogy téged foglak hallgatni életem végéig. Rosszabb is lehetne – vigyorodik el gunyorosan. Black egy pillanatig értetlenül bámul rá, láthatóan azon töprengve, hogy neki vajon elég volt-e egy dementortámadás, hogy megzápuljon az agya, végül halkan felnevet. Ő is odavánszorog a két cellát elválasztó rácshoz, és nekidől.
- Itt fogunk megposhadni, és közben veszekedhetünk, hogy vajon a Griffendél vagy a Mardekár a rosszabb – kuncog. Piton megforgatja a szemét, majd ő is felkuncog.
- El tudsz képzelni ennél abszurdabb helyzetet? – teszi fel a kérdés, mire Siriusból kitör a nevetés, és megrázza a fejét.
- Nem, nem igazán.
Mielőtt Piton bármit is szólhatna, újabb léptek csendülnek a folyosó végéből. Mindketten felpattannak, és a celláik ajtajához sietnek. Néhány pillanattal később öt aurort pillantanak meg, és egy bírósági tagot. Értetlenül összenéznek, és Sirius szíve reménykedő dobolásba kezd, mikor az ő ajtajánál állnak meg. Az egyik auror elővesz egy kulcscsomót, majd a minisztériumi emberre pillant, aki ünnepélyesen megköszörüli a torkát, majd elővesz egy pergament, és olvasni kezd.
- Sirius Orion Black ügyét újravizsgáltuk. Minden körülményt figyelembe véve a bíróság nem változtatta meg eredeti döntését. Azonban egy medimágusi jelentés után átgondoltuk a határozatot. Sirius Orion Blacket veszélyesnek ítéltük a varázslótársadalom számára, és – figyelembe véve, hogy az Azkabanban való raboskodás eredménytelennek bizonyult – ezennel méreg általi kivégzésre ítéljük.
Döbbent csend. Sirius nem bírja felfogni, amit hall. Halál… Halál... HALÁL!
Nyílik a cella ajtaja. Két auror lefogja a férfit, aki észre sem veszi, hogy kapálózik. Egy harmadik leönt a torkán valamit. Csak egy percig tart az egész. A következő pillanatban az egykori griffendéles teste tompa puffanással a földre zuhan.
Perselus pedig csak döbbenten figyeli, ahogyan az aurorok és az ítélethirdető elhagyják a helyszínt. Lassú léptekkel a középső rácsfalhoz sétál, majd térdre csúszik. Sirius Black sötétkék szemeinek üressége örökké kísérteni fogja az álmaiban.
Vége
Ha boldoggá akarsz tenni, igazán hagyhatnál valami nyomot ^^"
Pápá!
Vera :)
Halihó!
Havi egy poszt... Kezdek feljönni ^^"
Ezúttal egy történet miatt önteném ki a lelkem, és erre mi a legjobb hely, ha nem a blogom? Jó, lehet, hogy lenne jobb, mondjuk kitárgyalni valakivel, csak az a gond, hogy nincs túl sok Harry Potter rajongó ismerősöm. Ez van.
A történet, amiről szó van, az én egyik irományom, ami egy meglehetősen nagy terjedelmű sorozat első része. Egy, a tekergőkről szóló sorozatról van szó, aminek voltaképpen az a lényege, hogy első évtől hetedikig, valamint az iskola elvégzésétől Jamesék haláláig bemutassa a Tekergők elnevezésű bűnbanda életét.
Tizenkét, viszonylag rövidebb regényről beszélünk (fejezetterjedelem szempontjából van két hét, egy nyolc, egy kilenc, egy tíz, egy tizenegy, egy tizenhárom, egy tizennégy, két tizenhat, egy húsz és egy huszonegy fejezetes), amelyek kapcsolódnak egymáshoz, azonban viszonylag érthetőek egymás nélkül is. A Tekeregők aranykora (ATA) I-VII. a hét roxforti tanévet dolgozza fel.
Ezekhez társul egy kiegészítő regény, a nyolcfejezetes Arany nyár (ANY), ami a hatodév utáni nyarat, egy magyarországi utazást mesél el – itt nyilván nem foglalkozok a mugli történelemmel, tehát nem számít az ország akkori helyzete, sőt, a várost – Győrt - olyan formában fogom bemutatni, amilyen most, 2011-ben. Amennyiben idén eljutnék odáig. Ha nem, akkor abban az évben, amelyikben odaérek, ez majd elválik.
A Sötét kor (SK) I-IV. pedig az iskola utáni időszakot meséli el. Benne van a három találkozás Voldemorttal, a terhesség időszaka és Harry első évének története.
A történéseket mindig jelen idő E/1-ben látjuk. Az ATA elbeszélője James Potter, kivéve a negyedik részt, ahol ez a szerep Sirius Blacket tiszteli meg. Aztán elunja, úgyhogy visszapasszolja Jamesnek.
(ATA IV.: „Halihó, emberek! Na, tegye fel a kezét, akinek elege van már James stílusából! Na, ugye, én megmondtam, Jamie. Szóval, mostantól Én fogok beszélni [meg a mérhetetlen egoizmusom, de vele nem kell foglalkozni]. Hogy ki az az én? Hát még ezt sem tudjátok? Természetesen Sirius Black, negyedéves griffendéles tanuló, aki éppen a ládáját cibálva rohan a Roxfort Expressz utolsó nyitva lévő ajtaja felé.”
ATA V.: „Sziasztok! Gondolom mind örültök, hogy az én elmebeteg barátocskám megunta a narrátor szerepét, így ismét engem, James Pottert köszönthettek, a gondolataimmal egyetemben. Esküszöm, többet nem engedem ide. Már az elején tudtam, hogy rossz ötlet volt… Na, de a lényeg, hogy innentől ismét egy normális ember fogja kommentálni a történteket. Örültök? Még szép, hogy örültök.”)
Az SK ilyen szempontból elég nagy váltás, ugyanis szinte fejezetenként változik a szemszög, noha a legtöbb részben itt is James az elbeszélő, de itt már jelentős szerepe van Siriusnak, Remusnak és Lily is megszólal, sőt, van ahol egy fejezeten belül is többen szólalnak meg. Az utolsó SK utolsó fejezetében pedig Harryé a szó, ő zárja a Tekergők történetét.
Az első hat ATA és az ANY felettébb vidám és gondtalan hangvételű, noha előfordulnak a komolyabb témák: mind tudjuk, hogy Siriust kitagadták otthonról, hogy Remus vérfarkas és mind ismerjük azt a tényt, hogy James kb. két évig mászkált Lily után, ami időnként szintén nem egy vidám pontja lesz a történetnek, elvégre akárkit megviselne egy ilyen helyzet. Természetesen a tökéletes kis életüket néha-néha egy-egy veszekedés is megzavarja, mert ez elkerülhetetlen, és mindig okuk is lesz rá. Azonban összességében ez az egész időszak mégis a vidámság, a hülyéskedés, a könnyedség jegyében telik.
Nem úgy a hetedik és egyben utolsó ATA, valamint a négy SK. A hetedik évben kezdődik Voldemort hatalomra lépésének az ideje. Halott szülők, halott kistestvér, halott nagybáty, halálfaló kistestvér, el-eltünedező bandatag… Előrevetítése az elkövetkező, Roxfort utáni éveknek. Az SK-knak már az összes fejezetében jelen van a feszültség, még akkor is, ha éppen egy szülinapi buli, egy esküvő, egy gyerek megszületése van terítéken. Mindvégig ott a félelem, hogy vajon mikor rontanak rájuk. James, Sirius és Lily főiskolára mennek, Remus a munkakereséssel küszködik, Peter pedig egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre tűnik el. Összecsapások, a Főnix Rendje, az aurorok hétköznapi tennivalói. Szóba kerül Lily gyógyítói munkája is.
És persze a sorozat a mindannyiunk által ismert végkifejlettel fejeződik be: James és Lily meghalnak, Voldemort elveszíti az erejét, Sirius börtönbe kerül, Peter patkány alakjában meglép, Harry Dursley-ékhez kerül. Valójában az egész sorozat lényege nem a vége, ugyanis azt mind ismerjük.
Engem az érdekel, hogyan is jutottak el idáig, hogyan jöttek létre a Tekergők, hogyan találták ki a jól ismert neveket, mik voltak a saját, különbejáratú poénjaik. Milyenek lehettek akkor, amikor kis gólyaként felsorakoztak a nagyteremben és milyenek, amikor végzősként otthagyták az iskolát? Hogyan bosszantották fel a végletekig a tanárokat, hogyan írták be magukat a Roxfort íratlan történelmébe? Mik voltak az indítékaik, hogyan döntötték el ezt vagy azt? Hogyan kerültek be a kviddicscsapatba?
Mellettük akarok állni az RBF és a RAVASZ kérdések megválaszolása közben és akkor, amikor diadalittas kiáltások közepette megkapják a vizsgaeredményeiket. Akkor is, mikor Sirius egyedül ücsörög a bagolyházban, és azon tűnődik, miért nem elég jó a szüleinek. Akkor is, mikor Remus magába roskadva ácsorog éjszaka az egyik folyosó ablakánál, azon tűnődve, mi minden alakul másképpen, ha aznap este nem lóg meg otthonról. Akkor is, mikor James a párnájába harapva elsírja a viszonzatlan szerelem égető könnyeit. Egy-két helyzetet nem közvetlenül fogunk látni, hanem James szemén át, vagy a szereplők szavaiból fogjuk megismerni a gondolatokat, azokat a néma tűnődéseket, amit Ágas őszintén aggódó tekintete kihúz belőlük.
Ott fogok ülni Tapmancs és Ágas mellett, mikor Sirius visszamenekül a Roxfortba szülei hidegsége elől. Ott állok majd a négy fiú között, amikor Remus örömkönnyek közepette rájön, hogy a barátai nem vetik meg, mert vérfarkas. Ott leszek, mikor a három animágus először kíséri el Remust a telihold fényében egy kis sétára. Ott, amikor James megkapja a csapatkapitányi kinevezést, vagy Remus széles vigyorral a talárjára tűzi az iskolaelsőnek járó jelvényt.
De az első regényről akartam beszélni. Már megint túl sokat fecsegek :)
Ez az első, az ATA I. egy félkész regény. Kb. három fejezet van publikálási (na, jó béta [nevezhetjük lektornak is: a lényeg, hogy átnézi a történetet]) szakaszban, három és fél pedig nyersanyagként megírva. Hogy mit jelent az, hogy nyersanyagként? Azt jelenti, hogy tavaly írtam, amióta elképesztően sokat változtam én is, meg az írásbeli gyakorlatom is. Maga a történet stílusa és az ötletek nagyjából azok maradnak, amik eddig voltak, azonban egész más formában kerülnek majd fel az internetre [a Merengőre és a Lumos Továbbvilágra fogom feltenni őket, de részletek szerintem itt is lesznek].
Tehát most ott tartok, hogy vár rám tizennyolc oldalnyi nyersanyag, amit publikálható állapotba kell ráncigálnom, és ezen felül három és fél fejezet + epilógus megírása. És akkor elkészülök az első résszel, így elkezdhetek bétát keresni rá. Igazából arra gondoltam, hogy mivel most elég jól haladok, akkor kezdek el béta után kutatni, ha feldolgoztam a nyersanyagként már elkészült fejezeteket, és kétheti frissítéssel elkezdem feltenni a történetet. Ha továbbra is ilyen határozott, dinamikus tempóban haladok az átírással, akkor komolyan fontolóra veszem ezt a dolgot.
Az nem gond, hogy mi történik. Mind a tizenkét regény cselekménye el van készítve egy gyönyörű, kézírással négy és fél oldalas fejezetvázlatban. Ezek a fejezetek fel vannak írva egy Jegyzettömbbe is, és meg van formázva tizenkét Word-dokumentum, hadisorban, címmel, fejezetcímmel és néhány helyen néhány szavas összefoglalással a fejezet történéseiről. Néhány ízelítő a fejezetcímekből:
Egy kopogószellem kudarca (ATA I.)
Bumm! Ez a bájitalom volt (ATA II.)
Farsang-pite áfonyaszósszal nyakon öntve (ATA III.)
Úri muri Jameséknél (ATA IV.)
Csendes éj… Vagy mégsem? (ATA V.)
McGalagony és az eltűnő tábla (ATA VI.)
Vegyél mély levegőt (ATA VI.)
Elszállt az év… Találkozunk jövőre! (ATA VI. epilógus)
James! Ez gáz, de én félek… (ANY)
Sötét titkok (ATA VII.)
Valentin napi bál, avagy vannak még csodák (ATA VII.)
Undorító farkas (SK I. Remus)
Végzős hölgy (SK II. Lily)
Harc egy életért (SK III. Lily)
Bébiszitterek (SK IV. Sirius-Remus)
Ezek itt tervek, meglehetősen nagyratörő tervek méghozzá. Egyre reálisabbnak tűnnek, de attól még tervek. Az a baj, hogy senki személyes ismerősömet nem érdekli a téma, és a neten sem ismerek olyant, aki oda meg vissza lenne azért, hogy erről az egészről beszélgethessek vele, és így sokszor hetekig nem írok bele egyetlen betűt sem, mert nincs mi ösztönözzön. Az pedig, hogy feltegyem, és semmitmondó kritikákat kapjak rá, nem igazán javítana a lendületemen.
Minden esetre jól esett mesélni róla, még akkor is, ha ez egyébként megint nem érdekel senkit :P Ennyi voltam mára.
Pápá!
Vera :)